Érintett vagyok. Hihetetlen, hogy tudom az eszemmel, hogy vigyázzak, nehogy megfázzak és mégis belemegyek ezekbe a helyzetekbe.
Ha nem tudnám, hogy Zsolti milyen és Péter milyen, a kapcsolatunk szövedéke hogyan fest, ha kívülről nézném a kapcsolatomat Péterrel, azt mondanám, hogy ez a nő, mármint én, még mindig szerelmes az exférjébe. Nagyjából úgy, mint ahogy szerelmes volt házasságuk egész időtartama alatt. Szerelmes volt minden veszekedés közepette. Mert szerelmes volt. Hogy ez elmúlik? Átalakul? Időnként átcsap gyűlöletbe? Hogy sokszor meg nem értésben exilbe vonul? Nos igen. Ilyesmi is lehet. És az vajon elképzelhető, hogy túl mindenen még mindig virágzik?
Mindegy is. Tekintsünk el ettől, mert nem erről akartam írni, hanem arról, hogy egy hete rosszul vagyok. Annyira, hogy meg kellett értenem, hogy milyen nagy bajban is vagyok tulajdonképpen.
Életem végéig van, valami, ami visszamaradt, az agyam fáj, rettegek, hogy elbutulok, hogy elveszítem a kontrollt kint és bent között, hogy elsötétül számomra az a csodálatos világ. Mert ennek a határán vagyok. És még mindig képes vagyok táncolni egy emberrel, aki gyanakszik, éber és mindenben veszélyt szimatol, akinek minden mondata a mai napig szíven, gyomron üt és péppé veri a gyenge agyamat.
Ebből kéne inkább tanulságokat levonni.